A napirend súlya

A nehéz kapu mögött a lakóblokk sötét, huzatos folyosói tárultak fel, ahol a levegő nehéz volt a száraz massza és az elhasznált energia szagától. A sziréna végső, elhúzott hangja lassan elhalt, és a mesterséges fények monoton zúgása vette át a helyét, ami sosem aludt ki. A folyosó mindkét oldalán sorakozó cellaajtók zártan álltak, mögöttük talán már elcsendesedett a kötelező esti mozgás, vagy éppen most kezdődött a kolónia által előírt, meditatívnak nevezett, valójában agyfacsaró csend.
János azonnal érzékelte a szektorban uralkodó feszültséget. A falak vibráltak az alacsony frekvenciájú áramtól, ami az Őrszemek rejtett hálózatát táplálta. A fémrácsos padló még mindig visszhangozta a távozó gép lépteit, emlékeztetve őket a folyamatos megfigyelésre. Alinda szorosan markolta nagymamája kezét, ahogy beljebb léptek. A lány arcán az imént felvillanó megértés árnyalata most elkeseredett daccal vegyült. A nagymama szavai, miszerint ők *választanak*, éles ellentétben álltak a mostani rideg valósággal, ahol minden választás illúzió volt.
„Még tíz perc a kötelező pihenő kezdetéig” – hallotta János egy másik, közeledő Őrszem monoton bejelentését, ami a hangszórókból visszhangzott. A gép nem az övéket, hanem a lakóközösség kollektív számlálóját figyelte. Mindenki, aki az adott időn belül nem volt a kijelölt cellájában, szankciókra számíthatott. Az energia-kvóta további csökkenésére, vagy még rosszabbra: egy ideiglenes „tisztító” munkára a dinamóteremben, ahol a fáradtság még inkább elmossa az emberi lélek utolsó maradványait.
Alinda ajkai alig észrevehetően mozdultak, mintha a nagymama gondolatát folytatta volna, de szavai elakadtak a fojtogató légkörben. A düh, ami benne égett, nem a nyílt lázadás parazsa volt, hanem a tehetetlenség hideg lángja. János megérezte a feszültséget a vállában, a fáradtságot, ami most már nem csak fizikailag, hanem lelkileg is bénította. A nagymama csak csendben haladt, tekintetével kereste a megbúvó ismerős arcokat a szürke folyosón, de csak fáradt, elfordított fejeket látott.
Az emberi lét lényege, a választás szabadsága, itt csak egy suttogássá zsugorodott, amit az acél és a beton elnyelt. A lakóblokk nem csak tető volt a fejük felett, hanem egy állandóan mozgó, lélegeztetőgépre kapcsolt börtön, ahol a napirend szorítása erősebb volt minden falnál. Ahogy a kijelölt cellájuk felé fordultak, János egy pillanatra hátrafordult. A kapu, amin beléptek, már lassan, fémes csikorgással záródott utánuk. Odakint talán még élt az éjszaka hidege, de itt bent, a kolónia mélyén, az idő maga volt a fagy.