A megőrzött melegség

János halkan megtorpant a folyosó fordulójánál, ahol az acélrácsok mögött az esti műszakváltást jelző sziréna búgott fel. A piros jelzőfény szaggatottan világította meg a szűk átjárót, ahogy a lakóblokk felé vezető szektorkaput lezárták a napi ellenőrzés idejére. Nagymama Alinda mellé lépett, és óvatosan megszorította a lány hideg ujjait, mintha saját maradék testmelegét próbálná átadni neki.
Egy közeledő Őrszem nehéz léptei kongtak a fémrácsos padlón. A gép hideg, kék pásztázófénye végigsöpört a hármuk arcán, mérve a pulzust, a bőrhőmérsékletet és az elhasznált energiakvótát. János előrelépett, közvetlenül a fénynyaláb útjába állva, hogy árnyékot tartson a nagymamának, akinek a légzése a fáradtságtól szaggatottá vált. A számláló a mellkasukra erősített jeladón lassú, fenyegető ritmusban csökkent.
„Ha csak kalória vagyunk a hálózatnak, miért fáj a hiánya?” – suttogta Alinda, szinte fel sem nyitva a száját. Nem a gépnek szánta a kérdést, hanem a nagymamájának.
A nagymama felemelte a fejét, tekintetében a félelem mögött felizzott valami elnyomhatatlan tisztaság. „Mert a gép csak elégeti az energiát, de mi választjuk meg, kinek adjuk oda” – felelte csendesen. Az Őrszem kattanással továbbhaladt, a kapu nehéz sziszegéssel feltárult előttük. A lány megértette: az ember nem a rendszer szabályai között születik meg, hanem azokban a döntésekben, amelyeket a saját kimerültségük ellenére tesznek meg egymásért.