A szűkös cella melege

A fémszürke folyosó szűk fülkéi úgy sorakoztak egymás mellett, mint egy óriási gépezet névtelen alkatrészei. János határozott léptekkel terelte be Alindát és a nagymamát a négyes számú cella résnyire nyitott tolóajtaján. Mielőtt a kötelező pihenőidőt jelző sziréna megszólalt volna, az acélajtó csikordulva a helyére ugrott, s a mágneszár kattanása kirekesztette a külvilágot.
A helyiség alig volt nagyobb egy szerelőaknánál, mégis ez jelentette az egyetlen menedéket. Alinda dühtől fűtve csapott a hideg fémnyugágy szélére.
– Hát ez minden? – sziszegte élesen, a szemeiből gyűlölet villant. – Pedálozunk, bekapjuk a masszát, aludunk, aztán kezdetét veszi az egész elölről, amíg ki nem alszik a szemünk? Ez nem élet!
János a falnak támaszkodott, ökleit úgy megszorítva, hogy elfehéredtek az ujjpercei. A tehetetlen harag őt is foja tartotta, nem lelt szavakat. A nagymama azonban csendben maradt. Lassan leült Alinda mellé, s a zsebéből előhúzott egy apró, simára kopott kavicsot, amit még a régi időkből mentett meg.
– Embernek lenni, kislányom, nem a gépek beosztásától függ – mondta lágy, mesélő hangon, és Alinda tenyerébe zárta a kavicsot. – Nem a hálózat szabja meg, mi lakik bennünk. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e emlékezni a melegre, és odaadni a másiknak, mikor a leg sötétebb az éjjel.
Alinda ujjai ráfonódtak a kövecskére. A szűk cellában a szigorú napirend ellenére felizzott a méltóság apró szikrája.