A napfény örökösei

János a kezük elválása után azonnal a folyosó sötétjébe meredt, mintha az Őrszem még ott leselkedne az árnyak között. Alinda remegő ujjaival a falhoz támaszkodott, érezte a fém hidegét a tenyerén. Hallották, ahogy a gép távoli zümmögése elhalkul, majd végleg elvész a járatok mélyén. Visszaléptek a fülkébe, ahol a nagymama mozdulatlanul, de éber tekintettel várta őket. A belső feszültség továbbra is tapintható volt, mint a levegőben szálló por, de valami új is ébredt bennük: egy néma, kölcsönös bizalom szikrája.
A nagymama gyűrött arcán a félelem mellett most egy halvány elszántság is megjelent. Melléjük lépett.
– Tudjátok, miért csináltuk ezt? – kérdezte suttogva, hangja mély volt és rekedt. – Nem csak a plusz wattok miatt. Nem csak a túlélésért. A nagyszüleim… ők még emlékeztek a napfényre. Azt mesélték, szabadon ragyogott az égen, nem adagokban jött, és nem kellett érte pedálozni.
Alinda Jánosra pillantott, a fiú tekintete mélyen elmerült a nagymama szavaiban. A lány érezte, ahogy a régi emlékek súlya ránehezedik, egy olyan világ képe, amit sosem látott. Egy világ, ahol a fény nem lopott áru volt, hanem örökség. Az Őrszem elűzése csak egy apró győzelem volt a rendszer ellen, de a nagymama szavai tágabb jelentést adtak neki. Az egész kolónia napirendje rányomta bélyegét a lelkükre, de most felvillant egy remény.
– Ti vagytok a napfény örökösei – folytatta a nagymama, szavai alig hallhatóak voltak, mégis áthatoltak a fémfalak csendjén. – Azok, akik emlékeznek arra, hogy az égbolt jussa nem az Őrszemeké. Hogy a fény a miénk. És hogy az ember nem csak energiaforrás.