A napfény ígérete

Őrszem-3 hideg szekvenciákkal regisztrálta a C-szektoros feszültségingadozást, majd az automatizált protokoll szerint büntetőpontot vetített a fülke-14 bejárata fölé. A fémes léptek lassan eltávolodtak a nyirkos folyosón, de a sárga figyelmeztető fény még hosszan vibrált a párás levegőben.
Alinda a nagymama csontos vállára terítette a kopott munkásplédet. A családjukból már csak ők ketten maradtak a kolónia ezen részén, miután a lány szüleit évekkel ezelőtt átirányították a mélyszinti hőcserélőkhöz, ahonnan soha többé nem érkezett felőlük hír. Apja szikrázó tekintete és anyja halk, dallamos éneke azonban még mindig élénken élt a lány emlékezetében. A nagymama jelentette az utolsó, élő kapcsalódást ahhoz a generációhoz, amely még hallott az igazi, szabad napfényről.
János-G534 óvatosan kilépett a szomszédos fülke árnyékából. Dühös, mégis óvó pillantása találkozott Alindáéval. A fiú pontosan tudta, mit hordoz magában ez a család: a régi világ megmaradt méltóságát és törhetetlen életerejét, amit a kolónia gépies szigora sem volt képes kiirtani.
– Nincs baj – suttogta Alinda a nagymamának, s hangjában most először nem a puszta keserűség, hanem egy megrendíthetetlen belső hit vibrált. – Nem olthatnak ki minket. Amit a szüleimtől hoztam, az erősebb a fém rácsoknál.
A nagymama megsimogatta a lány arcát, s a szűk homályban mindhármukban felizzott a remény: a család emlékezete olyan fény, amit semmilyen áramkimaradás nem tehet tönkre.