A méltóság kalóriái

János-G534 nem habozott tovább. A munkászubbony mélyéről előhúzta a saját, préselt fehérjekockáját – a szűkös fejadagot, amelyet alig negyedórája kapott a háromszög alakú kiadóablaknál. Lépte csendes volt, ahogy az öregasszony felé nyújtotta a viaszos papírba csomagolt, nyirkos falatot.
– Edd meg, néni – mondta halkan János, s a sárga figyelmeztető fény pislákolásában szeme sarkából Alindát figyelte. – Én ma jobb műszakot fogtam ki a nyolcas gépnél, bírni fogom a következő ciklust is.
A nagymama fáradt, erőtlen kézzel, de ellentmondást nem tűrően tolta el a fiú csuklóját. Kiszáradt ajkain halvány, szilárd mosoly jelent meg, amelyben nem a tehetetlenség, hanem valami makacs, elnyűhetetlen emberi büszkeség vibrált.
– Ne tedd, fiam – suttogta az öregasszony, s tekintete szinte átvilágított a fülke homályán. – A kolónia szabályai szerint a fejadag a test üzemanyaga, és aki átadja, a saját vérét csapolja le. Ha elvenném tőled, te elgyengülnél a generátornál, én meg elfelejteném, mi választ el minket a gépektől. Az ember nem attól ember, hogy mindenáron vegetál, hanem attól, hogy megtartja a tartását, amikor a legnehezebb.
Alinda a fiúra nézett. A köztük feszülő pillantásban benne volt a tiltott vonzódás minden melege és a C-szektor jéghideg valósága. János megértette az intést: lassan eltette a szürkés adagot, de a csöndben szorosabbra zárult köztük az elszakíthatatlan kapocs.
A szektor szirénája ekkor éles rezgéssel jelzett: a pihenőidő lejárt. Alinda felszegte az állát, s a hajtókar felé lépett.