A fémbe zárt pulzus

A fémes csikorgás végiggördült a fülke hideg padlóján, ahogy a generátorrendszer újra feszültség alá került. Alinda megragadta a hajtókar kopott, érdes markolatát. Talpa nehezen feküdt fel a jéghideg pedálra; a ciklusindító sziréna hangjára a szerkezet azonnal megkövetelte a megszokott, gépies fordulatszámot.
János két állással odébb foglalta el a helyét. Nem nézett a lányra, de a közös fémváz vibrációján keresztül azonnal megérkezett a visszajelzés. Egy apró, ritmikus lökés a láncon – nem a kolónia által előírt egyenletes, holt ütem, hanem egy törve rezgő, élő pulzálás.
– Lassíts, Alinda – suttogta a nagymama a szomszédos hajtókartól, ahogy erőtlen testével a szerkezetre nehezedett. A hangja karcos volt, de ellentmondást nem tűrő. – A rendszer azt akarja, hogy csak kalóriát átalakító alkatrész legyél a kapcsolótáblán. De az ember nem a wattok összege. Te döntöd el, mi forgatja a szivedet odabent.
Alinda megfeszítette a combját. A feszültségmérő mutatója sárgából lassan a veszélyes zóna felé lendült a feje fölött. A tüdőjét szúrta a száraz, újrahasznosított levegő, de a fizikai kimerültség most nem tudta elzsibbasztani az elméjét. Nem bioakkumulátor volt, ahogy a kódex nevezte őket, hanem ember, aki emlékezett a saját nevére és a felmenői törhetetlen hitéré.
János ritmusa megerősödött a csövekben. Alinda felvette a titkos ütemet, s ahogy a két pedál egyszerre torpant meg egyetlen mikroszekundumpontban, a szektor wattmérője éles, szikrázó sercegéssel tiltakozott a szokatlan feszültségcsúcs miatt.