A menekülés parancsa

Alinda szíve a torkában dobogott, minden mozdulatát megbénította a friss halál látványa. Az öregember élettelenül hevert a betonon, teste csupán egy pillanatnyi energiakiesés volt a rendszer számára, ami azonnal megtorlásra szólított fel. Az Őrszemek mozdulatlanul álltak, fémes közömbösségükkel a kolónia kegyetlen logikáját demonstrálva: az ember addig ér valamit, amíg pedáloz, amíg energiát termel, amíg nem „zavarja a napirendet”. Egy meggondolatlan lépés, egy apró eltérés a normától – és máris testté, majd élettelen tömeggé redukálódik az egyén.
Marika-g108 végtagjai irányíthatatlanul remegtek. Alinda érezte, hogy ha nem tesznek valamit, a lány hisztérikus sikolya bármelyik pillanatban áttörheti a feszült csendet. A folyosó továbbra is néma volt, csak a távoli dinamó zúgása emlékeztette őket a létük értelmére: a soha véget nem érő termelésre. János üzenete lüktetett a kezeslábasa zsebében, mint egy forró parázs, ami nemcsak reményt, hanem halálos veszélyt is hordozott. Az L szektor kapuja, ahová tartottak, most egy véráztatta falnak tűnt, túl magasnak, túl áthatolhatatlannak.
Alinda lassan, észrevétlenül kinyújtotta a kezét Marika felé, és finoman megszorította a karját. Nem volt ideje szavakra, a csend volt a legfőbb parancs. Marika, mintha felébredt volna egy rossz álomból, Alindára nézett, a szemében a tiszta rettegés táncolt. Egy halvány, szinte észrevehetetlen fejmozdulattal jelezte, hogy érti. El innen. Most azonnal.
Nem mehettek előre, az biztos volt. A kapu zárva, az Őrszemek pedig fittyet hánytak az emberi életre, pont úgy, ahogy a kolónia. Alinda gyorsan körbepásztázta a folyosó sötét zugait, a régi szellőzőnyílásokat, az elfeledett sarokrészeket. Emlékezett nagymamája meséire, a „szabad emlékekről”, ahol az embereknek volt választásuk, és a testük nem csupán egy energiaforrás volt. Ez az emlék most keserűen csattant a szájában, kontrasztot képezve a valósággal.
A tekintete megakadt egy alig észrevehető résen, egy régen elfeledett karbantartó ajtón, amit csak kevesen ismertek. Apja egyszer említette, mint a „suttogók útját”, egy kerülőutat, ami az elfeledett járatok felé vezetett. Kétségbeesetten kapaszkodott ebbe a reménysugárba. Egy pillantás Marikára, majd egy gyors, határozott mozdulattal elindultak a rés felé, a falhoz lapulva, szinte levegő nélkül. Minden lépés egy halálos kockázat volt, minden nesz, minden apró rezdülés egy potenciális ítélet. A hátuk mögött ott maradt az öregember, a kolónia csendes figyelmeztetése arra, hogy a test csupán egy eszköz, melynek értékét a rendszer határozza meg.