A néma zuhanás

Az egy-oregember mélyen morgott. A szemei szikrákat szórtak, ahogy a lezárt kaput és az Őrszemeket pásztázta. Marika-g108 egyre jobban remegett a háta mögött, szinte hangtalanul. A folyosó néma volt, csak a távoli dinamócsarnok monoton zúgása szűrődött át. Alinda nem mozdult, a lélegzetét is visszafojtotta. A fém hidegként mart a bőrébe, de a félelem forró hulláma elöntötte, elnyomva minden más érzetet. Érezte, ahogy János üzenete lüktet a kezeslábasa bélésében, mint egy rejtett, veszélyes szívverés.
Hirtelen az egy-oregember meggondolatlanul elrugaszkodott a faltól. Nem kiáltott, nem futott, csupán egy lépést tett a kapu felé, mintha megpróbálná megmérni az Őrszemek reakcióidejét, vagy csak a düh vitte volna előre. A mozdulat alig volt érzékelhető, mégis, az egyik Őrszem lézersugara azonnal elkapta. A piros fény villanása még a legutolsó lélegzetvételét is elfojtotta. Egy tompa puffanás, aztán a test élettelenül zuhant a betonra. A másik Őrszem mozdulatlanul, programozott közönyével pásztázta tovább a folyosót, mintha semmi rendkívüli nem történt volna.
Marika-g108 szája tátva maradt, de hang nem jött ki rajta. Csak remegett, most már nyíltan, nem törődve azzal, hogy a mozgása felkeltheti a figyelmet. Alinda szívverése felgyorsult, majd kihagyott egy ütemet. A halál szaga, a friss fém és por keveréke, betöltötte a levegőt. Az egy-oregember teste ott feküdt, egy újabb bejegyzésként a kolónia elfeledett krónikájába, ahol az emberi élet értéke a termelt energia és az engedelmesség függvénye volt. János üzenete most már nemcsak egy remény volt, hanem egy fenyegetés is, egy súlyos teher, aminek a birtoklása halálos veszélyt jelentett. Lépni kellett, de hová? A kapu zárva, a halál ott hevert előttük, és az Őrszemek folytatták hideg, mechanikus őrjáratukat.