A méltóság szikrája — új hang

L656 magjának lágy kék fénye egy pillanatra megbicsaklott, mintha a szintetikus férfi maga is próbálná megemészteni az elhangzottakat. „A félelem tartja életben az embert, vagy az emlék?” – kérdezte halk, gépiesen egyenletes hangon. Alinda nem tudott válaszolni, mert a szervizfülke vékony fémlemezén túl dühös léptek zaja törte meg a homályt.
Az új lakó csörtetett végig a C-szektor folyosóján, torkaszakadtából szidva az áramkimaradást és a kiesett ciklusidőt. Számára a kolónia nem otthon volt, hanem rideg pedálbörtön, ahol minden leállt másodperc a puszta létezést veszélyeztette. Dühét csak tovább szította Őrszem-3 fémes, gépies kiabálása, amely visszhangzott a csőrendszerben: a sötétségért felelni kell, a hiányzó wattokat pedig a lakók saját energiájából fogják behajtani.
Alinda óvatosan kilesett a rács mögül. A folyosó szélén egy idős szomszéd roskadt össze a saját dinamója mellett, képtelenül arra, hogy újra elindítsa a szerkezetet. Az új lakó durván meglökte a tehetetlen öregembert, felbőszülten okolva őt a hálózat összeomlásáért, miközben Őrszem-3 fagyos közönyel jegyzetelt a felügyelői panzon.
Ebben a pillanatban villant fel Alindában a felismerés: a kolónia falai között nem a halál jelenti a legnagyobb fenyegetést, hanem a géppé válás. Ha a félelem felőröli az egymás iránti irgalmat, a pedálozó tömegből elveszik az ember. Megragadta L656 kezét, és határozott lépéssel kilépett a homályból a zajos folyosóra.