A vérvonal árnyékában

Alinda nem teketóriázott. Megragadta L656 fagyos szintetikus ruhaujját, és berántotta a férfit a C-szektor felé vezető szűk szellőzőjárathoz. Mielőtt a fémrács mögött elmerültek volna a homályban, még látta, ahogy János a vaskos villáskulccsal megbontja a feszültségmentesített síncsatlakozót. Éles szikraeső világította meg a hálózatfenntartó barázdált arcát, ahogy feláldozta a szektor biztonságát a menekülésükért.
A szűk csőjáratban csak L656 magjának lágy pulzálása adott halvány derengést. Ahogy a fémbordák között kúsztak, Alindában újra felszakadtak a családjával kapcsolatos emlékképek. A nagymamája elutasító szigora Jánossal szemben nem puszta rosszindulat volt. Mióta Alinda szülei odavesztek a generátortermi omlásban, a szigorú öregasszony jelentette az egyetlen támaszát. Ő volt az utolsó a kolónián, aki még őrizte a 2020-as és 30-as évek szabad világának emlékeit – azokat a történeteket a zúgó szélről és az aranyló napfényről, amelyeket még a saját szüleitől hallott gyermekként.
Ebben a zárt, gépies világban azonban az emlékek életveszélyes terhet jelentettek. A nagymama pontosan tudta: ha a kolónia szigorú napirendjét akár csak egyetlen lépéssel is megszegik, az Őrszemek azonnal felülvizsgálják a fejadagokat, és kiszelektálják a haszontalannak ítélt tagokat.
– Meg kell érned őt – suttogta Alinda L656-nak, ahogy kibukkantak a C-szektor egyik elhagyatott szervizfülkéjében. A lány háttal a fémfalnak dőlt, és leplezetlen szorongással nézett a férfi szemébe. – Nem a gyűlölet beszél a nagymamámból, hanem a félelem. Csak mi ketten maradtunk a családunkból. Ha minket is elvisz a hálózat, senki nem marad, aki emlékezne arra, milyen volt embernek lenni.