A méltóság morzsái

A szektorfelelős meglepetten horkant fel, amikor János határozottan beállt a megalázott új lakó és a tiszt közé. A felsőbb szektor tisztább levegője sem tüntette el az elnyomás szagát: itt az emberi méltóságot ugyanúgy kilowattokban és teljesítmény-kvótákban mérték, mint a mélyben fekvő C-szektorban.
Alinda megfogta a megriadt új lakó remegő kezét. A lány ujjai közül hiányzott a megadás; a kolónia kegyetlen napirendje nem tudta kiirtani belőle az együttérzést, pedig a szabályzat szerint a gyengeség bűnnek számított. „Nem gépek vagyunk, hogy alkatrészként cseréljenek fel minket!” – sziszegte a tiszt felé, hangjában a meggyötört generációk elfojtott dühével.
János nem hátrált, bár a tiszt kezében már megvillant a szolgálati sokkoló hideg acélja. A megvilágított járatban egy pillanatra megállt a levegő. A szomszédos kabinok lakói meglepetten néztek ki az ajtóréseken: nem szoktak hozzá, hogy valaki szembeszegüljön a kiszabott normával.
A kérdés ebben a pillanatban már nem az volt, hogy átvészelik-e a következő műszakot, hanem az, hogy a pedálok végtelen taposása közben megőrizhető-e még az emberi tartás. Alinda János felé pillantott, és a tekintetükben megszületett a válasz: a létezés több mint a puszta túlélés.