A felsőbb szint küszöbén

János és Alinda meg sem várták, míg a vörös kényszerfény villogása megszilárdul. Kihasználva a bénult Őrszemek vakfoltját, átpréselték magukat a fémkábelek erdején, egyenesen a szervizjárat függőleges létrája felé. Mögöttük Kovács berekedt kiabálása még visszhangzott a füstös alagútban, de a műszakfelelős tehetetlen volt a koromsötétben összegubancolódott vezetékek között.
A létra fokai hidegek és zsírosak voltak. Alinda elszántan kapaszkodott felfelé, meggyötört tekintetében düh és konok akarás szikrázott. Nem nézett lefelé. A feje felett, a felsőbb szektor szellőzőrácsán át sárgás, szűrt fény derengett. Egy pillanatra hűvös huzat simította meg az arcukat – nem a C-szektor recsegő légszűrőinek állott szaga, hanem valami tiszta, majdnem élő fuvallat, ami a felszín közelségéről mesélt.
János erőteljes mozdulattal feltolta a súlyos fémcsapót, és egymást segítve átestek a felsőbb szint tágasabb zsilipkamrájába. A földön heverő vastag szőnyegek és a rendezettebb csőhálózat ellenére a légkör itt sem volt békés. Éles, vágó szóváltás hangja törte meg a járat csendjét.
A szektorfelelős éppen a folyosó közepén torlaszolta el az utat, magából kikelve rángatva az új lakó vállára vetett gépalkatrészeket. „Itt nincs több kivételezés! A normatíva mindenkire vonatkozik!” – üvöltötte a tiszt. Alinda ökölbe szorította a kezét, János pedig védelmezőn lépett elé. A szektorváltás nem hozott menedéket: az emberi méltóságért vívott harc ezen a szinten is elkerülhetetlenné vált.