A méltóság ára — új hang

A vészvilágítás derengésében a csapat lassan elindult a lejtőn lefelé. A hideg betonfalakról csöpögött a víz, a távolban pedig a szellőzőrendszer tompa, ritmikus hörgése hallatszott, mintha az egész kolónia egy haldokló óriásként lélegezne.
– Nem vagyunk gépek, János – mondta Alinda, miközben a falat tapogatva lépkedett. Hangjában fojtott düh vibrált. – A pedálokat hajtjuk a műszakban, fűszermentes masszát eszünk, és elfelejtjük, mit éreztünk tegnap. Ha csak ennyi az egész, akkor mi a különbség köztünk meg az Őrszemek között?
János-G534 megállt a sötétben. Megfordulva feszülten nézett a lányra, kezében még mindig szorítva a forró szigetelőcsipeszt.
– Az ember az, aki dönt, Alinda – felelte élesen. – Nem az számít, hány wattot tepersz ki a dinamóból, hanem hogy elindulsz-e ebbe a járatba, amikor a hálózat összeomlik. Az Őrszemek nem döntenek. Ők csak végrehajtanak.
– De a méltóságunkat már régen elvették – szólt közbe a nagymama rekedtesen, léptei koppantak a nyirkos talajon. – Amikor 2050-ben ránk zárták a szektorokat, a számok vettek át mindent. Mégis, amíg emlékeztek a választás jogára, nem váltatok tisztán energiává.
L656 türelmetlenül megcsörrentette a szerszámos táskát. – Ne álljatok meg! Ha az átcsapolást észreveszik odafent, perceken belül itt lesz a tisztogató egység. Az emberségetekről ráértek akkor vitázni, ha átjutottunk a következő reteszen.
Azzal elérték a sötétbe vesző kanyart, ahol a falból egy rozsdás, kézi működtetésű zsilipkerék állt ki, lezárva a továbbvezető utat.