A felszíni vezeték

János-G534 teljes testsúlyával ránehezedett a rozsdás zsilipkerékre. A fém karcoló, éles zaja visszhangzott a szűk alagútban, ahogy a beragadt szerkezet végül megindult. L656 feszülten figyelte a mögöttük elterülő sötétséget, miközben a súlyos acélajtó csikorogva kitárult, száraz, meglepően meleg levegőt engedve a nyirkos járatba.
Odaát egy elhagyatott elosztóhelyiség tárult fel. A repedezett betonfalon kopott, sárguló festés virított: „NAPSZEKTOR – ELSŐDLEGES TÁPLÁLÁS”. Alinda óvatosan belépett, és végighúzta ujját a gépzsírral borított betűkön.
– A napfény örökösei – mondta a nagymama rekedt, vágó hangon, miközben a falból kiálló, elvágott rézkábeleket méregette. – Így nevezték azokat a műszakosokat 2050-ben, akik még elérték a felszíni tükröket. Azt ígérték a kolóniának, hogy a fény melege mindenkit megillet. Aztán a hatalom lezárta a szelepeket, és a nap helyett az emberi húst tette meg a hálózat táplálékává.
– De a jussunk nem veszett el, csak elzárták előlünk – morogta János-G534, és a falcsatlakozókhoz lépett. Szerszámai fémje csattant a megrepedt szigetelésen. – Ha itt csapoljuk meg a főágat, a régi vezetékeken keresztül visszavesszük az áramot. Nem döglünk meg a pedálok mellett.
L656 rácsapott a zsilip belső reteszére, rázárva az ajtót a mögöttük lévő folyosóra. – Elég a szónoklatból! Ha az Őrszemek rájönnek, hogy a napfény örökösei újra megnyitották ezt a szektort, nem marad belőlünk semmi. Kapcsold a vezetéket, mielőtt ránk küldik a tisztogatókat!