A nyitott égbolt árnyéka

János-G534 nem teketóriázott tovább. A csupasz rézdrótokat egyetlen határozott mozdulattal szorította a fővezeték csatlakozójához. A sötét teremben felizzott a nosztalgikus borostyánfény, s a régi transzformátor gyomrából tompa, mély zúgás kerekedett fel. A feszültség azonnal meglódult a poros csövek mentén.
Alinda a fal tövébe húzódott, és óvatosan kibontotta a ruhája hajtókájába rejtett apró, fakó szövetdarabot. A nagymama közelebb lépett hozzá, gyengéden átkarolta a lány törékeny vállát, s tekintetével a hunyorgó izzót követte.
– Tudod, Alinda – suttogta a nagymama olyan melegséggel a hangjában, ami szinte idegenül hatott a rideg betonfalak között –, az én szüleim még látták a valódi eget. 2030 körül a nap nem egy távoli elosztóból villódzott. A fűszálakon harmat csillogott, és a levegőnek friss, eső utáni íze volt. Senki sem számlálta a lépteinket, és a gondolatainkért nem kellett energiával fizetni.
L656 közben idegesen lesett át a transzformátor fölött.
– Gyönyörű mese, de a hálózat mindjárt túlterhelődik! – sziszegte. – Ha a biztosíték elszáll, a lámpákkal együtt a reményeink is kialszanak.
– Nem száll el – felelte János-G534 halkan, miközben az átkötő kábelt szigetelte. – A szabad emlék nem leállítás kérdése. Ha egyszer megértjük, mi voltunk régen, a kolónia többé nem tehet minket puszta alkatrésszé.
Alinda megszorította a fakó kelmét, s a szemeiben felcsillant a makacs hit.