A melegség maradéka

A műszakszünet éles sípszava végre átterelte a kimerült munkásokat a pihenőzóna szűk folyosóira. A hálózat jelzőfényei még mindig sárgán vibráltak a falakon: a túlterhelt rendszert alig bírta el a szektor transzformátora, a levegőben égett ózon és túlhevült réz fojtogató szaga terjengett. A kolónia gyomrában az élet egy pillanatra lelassult, de a gép éhsége csillapíthatatlan maradt.
János-G534 a félhomályos fülke sarkában érte utol Alindát és a falnak támaszkodó nagymamát. Az idős asszony keze még mindig remegett a megduplázott pedálterhelés nyomásától. János nem habozott: meglazította szürke munkásruhája övét, és előhúzta a saját, érintetlen szintetikus kalóriafejadagját.
– Ezt itassátok meg vele – suttogta halkan, és Alinda nyitott tenyerébe csúsztatta a zselés tasakot. – Neki most nagyobb szüksége van rá. Nekem még maradt tartalékom.
– Eszedbe ne jusson, fiam! – mordult fel a szomszédos padon ülő Gábor bácsi, akinek vöröslő arca sötét haragról árulkodott. – Ha meglátja egy Őrszem, hogy adagokat cseréltek, mindannyiunkat a csúszdára küld! A hálózat nem tűri az ingyenélőket.
A nagymama lassan felnézett, szemében a régi világ elfeledett melegsége csillant meg. Emlékezett még a mesékre, ahol az emberek nem wattokban mérik a szeretetet, s a húsleves gőze mellett nem számolták a kalóriákat. Gyengéden megszorította János megviselt, csupasz kezét.
– A gondoskodás nem bűn, Gábor – mondta halkan az asszony. – Csak emlékeztet arra, hogy nem gépek vagyunk.