A megosztott csend — új hang

A folyosóról beszűrődő fojtott szitkozódás lassan háttérzajjá tompult a fülke-14 sarkaiban. János térdre ereszkedett a hideg fém padozaton, és óvatosan megigazította a rongyok közé rejtett kondenzátort a Nagymama lábánál. A szerkezet még sugározta a lopott meleget, de a didergő asszony mereven elfordította a fejét, mintha a fizikai komfort elfogadása önmagában is bűn lenne a Kolónia szabályai szerint.
János kérges, fekete szénporral szennyezett keze megállt a nő vékony bokája felett. G534-esként a dinamóterem sötétjében töltötte az életét, de itt, ebben a szűk cellában minden mozdulata egy elfojtott vallomással ért fel. Megérintette az idős nő kézfejét, ujjai lágyan, szinte könyörögve simítottak végig a repedezett, fázós bőrön.
– Ne tedd, János – suttogta a Nagymama, de a hangja reszketett az elfojtott vágytól. – A Kolónia nem tűri a felesleges energiapazarlást. Az érzelmek... csak rontják a hatékonysági mutatókat. Ha az Őrszemek meglátják ezt a közelséget, átcsoportosítanak minket a zsilipkamrákba.
A szigorú elutasítás mögött azonban ott vibrált a magánytól való rettegés. Amikor János lassan visszahúzta a kezét, a Nagymama ujjhegyei egy tizedmásodpercre mégis megkapaszkodtak a férfi kopott ingujjában, jelezve, hogy a fegyelmezett maszk mögött egy meggyötört, de még dobogó szív rejtőzik. Alinda a sarokból, lélegzetét visszafojtva nézte a két idős ember néma drámáját, miközben odakint Gábor bácsi dühös léptei már a szomszédos szellőzőrács felé tartottak.