A megosztott adag súlya

Az őrszem nehéz léptei végül elhaltak a C-szektor csőrengetegében, a csarnok felett pedig felberrent a röpke váltást jelző síp. A feszültség nem tűnt el a levegőből, de a hajtókarok lassuló lendülete adott néhány percnyi haladékot. A tizenhármas pad mögül János lépett ki. Arcán fekete olajfoltok keveredtek az izzadsággal, tekintete azonban egyenesen Alindára szegeződött, figyelmen kívül hagyva a szabályzatot, amely tiltotta a munkaállomások közötti közvetlen érintkezést.
János nem szólt, csak odalépett a lány mellé, és megfogta Alinda még mindig remegő, görcsbe rándult csuklóját. A mozdulatban nem volt gépies kimértség; forró volt és elszánt. A fiú a saját szűkös pihenőadagjából megspórolt, sűrített kalóriatömb felét csúsztatta Alinda tenyerébe.
„Ezt meg kell enned” – suttogta János vágó, éles hangon, de a szemeiben félelemmel vegyes gyengédség bujkált. – „A C-szektor hálózata holnap még kegyetlenebb lesz. Ha elégeted az összes erőd a nagymamád helyett, elvisznek a korrekciós blokkba.”
Alinda meredten nézte a tenyerében lévő apró, szürke tömböt. A kolónián az élelem megosztása a legsúlyosabb kihágások közé tartozott, hiszen az egyéni bioenergia-háztartást bontotta meg. A lány mellkasában a düh átadta helyét valami ismeretlen, felkavaró melegségnek. Felemelte a fejét, és tekintete összeforrt Jánoséval.
„És veled mi lesz?” – kérdezte Alinda halkan. „Így te fogsz alulteljesíteni.”
„Nem számít” – válaszolta János, miközben ujjaival még egy pillanatra rászorított a lány kezére. – „Nem hagyom, hogy gépet csináljanak belőled.”
A nagymama csendben figyelte őket a pad széléről. Kemény, ráncos arca egy pillanatra megenyhült; a fiatalok közötti dacos, veszélyes kötelékben felismerte azt az emberséget, amit a kolónia évtizedek óta próbált kiirtani belőlük.