A megőrzött szikra — új hang

Alinda reszkető kézzel lépett közelebb a legközelebbi fagyos hengerhez. A jéghideg pára szinte marta a bőrét, de a látvány megbabonázta. A kék derengésben egy idős férfi arca derengett fel a sűrű folyadék mögött. Nem egyszerűen egy életfunkcióit vesztett test volt ő, hanem egy kézzelfogható darabka a múltból: az egyik kapszula peremén, a megsárgult fém sorszám mellett egy kézzel bekarcolt évszám állt: 2031. Ez az ember még látta a felhőket, lélegzett igazi, tiszta szelet, mielőtt a kolónia generátorai beszippantották volna, hogy a testét bio-energiává, az emlékeit pedig puszta adattá konvertálják.
A nagymama suttogása visszhangzott a lány fejében a tágas rétekről és a szabadságról, amit a kupola acélszerkezete végleg kitörölt a kolónia kényszermunkásainak mindennapjaiból. Itt feküdtek az utolsók, akik még emlékeztek a szabad égre. Alinda ujjai végigsimítottak a fagyos üvegen, s a vékony jégréteg alatt megpillantott egy apró, villogó piros diódát. A rendszer jelzett: a test energiaforrása merülőben volt. Ha elhalványul, a kolónia egyszerűen törli az alanyt.
Hirtelen éles fémes csikordulás rázta meg a járatot. A távolból Kovács dühös hangja hallatszott a belső kommunikációs csatornán keresztül, amint a napi energiakvóta teljesítését követelte a szektortól, s a háttérben János-G534 remegő, feszült válasza suttogott a hálózat fojtogató zajában. A kolónia napirendje könyörtelenül zakatolt tovább, s Alinda tudta, hogy percei vannak, mielőtt az Őrszemet a szektor gyanús áramingadozása visszairányítja ebbe a terembe. Választania kellett: visszahúzódik a biztonságos szürkeségbe, vagy megpróbálja feltörni a legközelebbi zárófejet.