A dermedt csend

Alinda a rácshoz kuporodva érezte a fém rideg tapintását ujjai alatt. A rozsda morzsolódott, amikor megpróbálta megmozdítani. Egy hirtelen, halk kattanás, ahogy az Őrszem vörös pásztája távolodott, jel volt számára. Belenyomta minden erejét, a rács felszisszent, mély, fojtott nyikorgással engedett, éppen annyira, hogy egy apró rés keletkezzen. A hang sokkal hangosabbnak tűnt a csendben, mint amilyen valójában volt, és Alinda szíve a torkában dobogott. Már-már azt hitte, megremeg a fémóriás, de az továbbra is rendületlenül rótta a maga mechanikus útját, a programozott süketség falai mögött.
Egy gyors, elszánt mozdulattal, mintha a kolónia sötét bugyrai maguk akarták volna beszippantani, átpréselte magát a résen. A ruha súrlódott, a fém éppen csak karcolta a bőrét. A túloldalon sötétség és hideg fogadta. Egy szűk, elfeledett szervizjáratban találta magát, melynek levegője állott volt, nehéz és fémes szagú. A fém rács visszaszökkent a helyére mögötte, tompa puffanással jelezve, hogy az átjáró most megint csak egy porfátyolos lyuk a falon.
Tapogatózva indult el a járatban, a szürke falak között, melyek néha nedvesek voltak a páralecsapódástól. A nagymama szavai, a napfény és az égbolt elveszett öröksége, most távoli, szinte mesebeli emlékeknek tűntek e rideg, földalatti labirintusban. Minden lépése visszhangzott, és a félelem, mely addig a sietség és az adrenalin mögött lapult, most a csendben kezdte el emészteni. Mi várhat rá az L-szektor mélyén, ami ennyi titkot rejt?
Egy idő után a járat kiszélesedett, és egy nagyobb, ovális kamrába torkollott. A levegő itt még fagyosabb volt, a szag pedig szúrósabb. Alinda félénken belesett. A kamra közepén, hosszú sorokban, furcsa, áttetsző kapszulák álltak. Mindegyikben egy emberi forma lebegett, mozdulatlanul, arccal felfelé. A testek sápadtak voltak, szinte áttetszőek, mintha belőlük az életet lassan, módszeresen elszívták volna. Nem volt rajtuk ruha, csak egy halvány, kékes fény vette körül őket. Nem haltak meg, de nem is éltek igazán. Ez volt a „Mi lesz vele?” kérdés, a „Hogy lesz az ember?” kiegészítése. A halál egy új formája, lassú, csendes elenyészés, mely a kolónia mélyén zajlott, távol a szemek elől. A kolónia életet adott, de valamiért cserébe magához is vette azt.