A megőrzött jelenlét

Az Őrszem nehéz, hidraulikus vázának fenyegető árnyéka ránehezedett a szűk átjáróra. János nem engedte el Alinda ujjait, de lassan meghajolt a gép elkerülhetetlen akarata előtt, és visszalépett a lány oldalán a sötétedő falak közé. A kolónia hűvös, fémes pontossággal működött: ha hiányzik a kvóta, törlődik az éjszaka. A kimerült munkások gépies engedelmességgel terelődtek vissza a cellák felé, feladva az alvás reményét.
Alinda torkát kaparta a felszálló szintetikus por, de a sírás már elakadt benne. Tekintete a lábazathoz erősített vastag rézkábelekre tapadt, amelyekben a saját megfeszített izmaik által termelt feszültség vibrált. Nagymama nincs többé, a helye üresen tátongott a pedálsor végén, mégis, az elcsukló utolsó szavak visszhangja átjárta a csarnok fagyos levegőjét.
– Nem a gép dönti el, mi marad belőlünk – suttogta János alig hallhatóan, miközben a szektor vastag acélajtaja tompa, végleges dörrenéssel zárult reteszbe mögöttük.
A lány ránézott a homályban. János elcsigázott arcán az éhség és a kimerültség mély árkai húzódtak, de a tekintetében valami megváltozott. Nem a meghunyászkodás fényelt benne, hanem a megőrzött tudat. Alinda megértette: a büntetés, a felezett fejadag és a megvont pihenőidő ellenére bennük maradt valami, amit a kolónia áramkörei sosem tudnak elszívni. Az ember nem a termelt wattokban mérhető, hanem a csöndben egymásnak átadott tartásban.