A selejt ára — új hang

A szalag végleg elnyelte a maradványokat, és a csarnok feletti sziréna éles, fémes visítással jelezte a műszak végét. A megmaradt munkások némán, gépiesen indultak el a kivezető szűk járat felé. Alinda még mindig érezte János ujjainak szorítását a csuklóján, de a vak indulat helyét most már a kimerültség és az apátia vette át.
A folyosó torkolatában azonban éles, vörös zárófény villant fel. A masszív Őrszem acélteste nehéz zörejjel állta el a kiutat. Hidraulikus karjai sziszegve feszültek meg, miközben beépített hangszórójából fémhangú, lélektelen ítélet bömbölt a kimerült csoportra.
– A munkacella teljesítménye tizennégy százalékkal elmarad az előírt normától – recsegte a gép. – A kiesett munkaerő miatti veszteség elfogadhatatlan. Azonnali büntetés: a szektor adagját felére csökkentjük, a pihenőciklust töröljük.
János ösztönösen Alinda elé lépett, mintha a saját testével próbálná felfogni a gép által sugárzott fenyegetést. A lány nem a megvonástól remegett, hanem a felismeréstől: a rendszert nem érdekelte a gyász, csak a hiányzó számok. Ám ahogy János lassan hátranyúlt, és megkereste a kezét a homályban, Alinda megértette Nagymama utolsó szavait. Nem a pedálok hajtása tette őket emberré, hanem az, hogy ebben a gépies pokolban is képesek voltak megőrizni az egymás iránti féltést.