A szorítás melege — más fényben

Az Őrszem hidraulikus karja kíméletlenül taszította félre Nagymama kihűlő testét a szállítószalag felé. A fém csikorgása végighasított a szigorított cella csendjén. Alinda tekintetét elöntötte a forróság; ész nélkül lépett előre, ökleit összeszorítva, mintha puszta kézzel akarna nekirontani a több tonnás fémvázas gépnek.
– Hozzá ne nyúlj! – kiáltotta, hangja rekedt volt a szorongástól és a felgyülemlett dühtől.
Mielőtt azonban elérhette volna a robotot, János-G534 durván megragadta a lány csuklóját, és visszarántotta az árnyékba. Alinda felhorkant, megpróbált kiszabadulni a szorításból, s felindultságában János mellkasának feszült.
– Engedj el! Hát nem látsz semmit? Megölik az emlékét is! – vágta a fiú fejéhez, miközben könnyeit nyelte.
– Ha most meghalsz, semmi sem marad belőle! – sziszegte János. A fiú ujjai fehéredtek Alinda karján, de a tekintetében nem elutasítás, hanem elkeseredett, védekező félelem tükröződött. Nem a holttestet akarta feladni, hanem Alindát próbálta életben tartani.
A lány dühös rángatózása hirtelen alábbhagyott. A fojtogató hidegben megérezte János remegő lélegzetét, a fiú tenyerének kétségbeesett melegét. A vak indulat helyét átvette valami mélyebb, közös teher: a felismerés, hogy ebben a föld alatti pokolban már csak egymásba kapaszkodhatnak. Alinda lassan elernyedt, s ujjaival görcsösen visszaszorított János kezére.