A fény öröksége — új hang

A vasajtó nehéz zúgással csapódott be mögöttük a szigorított munkacellában, ahol a levegő fojtogatóan hideg és ózonszagú volt. A pótgenerátorok ritmikus dübörgése átrezegtetett a betonaljzaton. Nagymama nem bírta tovább: amint a pedálos hajtányhoz kényszerítették, térde összecsuklott, és élettelenül terült el a hideg fémrácson.
Alinda zihálva térdelt le mellé, s ujjai görcsösen kapaszkodtak az idős asszony didergő vállába. János-G534 kinyújtotta a kezét, de az Őrszem hideg fémkarja azonnal kimérten elzárta az utat. A gép vörös optikája villant egyet.
„Munkás 402-es alany: biológiai funkciók megszűntek. Anyagveszteség könyvelve” – hallatszott a száraz, lélektelen hang, s a gép máris elfordult, mintha csak egy elhasználódott alkatrészt regisztrált volna.
De Nagymama utolsó, elhaló pillantásában nem a félelem lakott. Mielőtt szeme végleg elhomályosult volna, Alindára nézett, és a lány kezét szorongatva alig hallhatóan suttogta: „A nap… mégis ott van a felhők felett, kicsim. Soha ne feledd a fényét.”
A halál elcsendesítette a szektort, mégis, ahogy Alinda feltápászkodott a dermedt test mellől, a mellkasában felizzott valami visszavonhatatlan. Nagymama elment, de az emlékei nem enyészhettek el ebben a föld alatti kalitkában. A lány tekintete találkozott Jánoséval, s a puszta gyász mögött felcsillant a csalhatatlan remény szikrája: a szabad világot többé nem törölhették el.