A sötétbe vésett élet

A vasajtó tompa dörrenése után megült a sötétség a szektor falai között. A hideg, fémes csöndben csak a csövek gépies morajlása hallatszott, amint az alsó szint felé szivattyúzták a kolónia maradék energiáját. Alinda a nyirkos acélfalnak támaszkodott, hallgatva saját megviselt, szapora légzését. A büntetésül kiszabott sötétség és a felezett fejadag fojtogató teherként nehezedett rájuk, de a kimerültség mélyén valami megmásíthatatlan bizonyosság támadt fel benne.
János mellé lépett, és lassan leült a padlóra. A fiú tenyerében egy apró, megkopott rézdarab lapult – egy elnyűtt vezetékdarab, amit még Nagymama csúsztatott az oldalukba fúródó fémrácsok közül a műszak alatt.
– Nem vagyunk gépek, Alinda – mondta János halkan, miközben ujjaival óvatosan megérintette a lány fagyos kézfejét. – A sötétben is érezzük a hideget. Érezzük egymást. Amíg fáj a hiány, amíg őrizzük a szavait, addig emberként lélegzünk.
Alinda lehunyta a szemét, s az éhség szorítása ellenére megérezte a mellette ülő fiú melegét. Nagymama egykor a régi világ szeretetéről mesélt, azokról a mozdulatokról, amelyeket nem a hatékonyság és a wattok kényszere szült. A kolónia áramkörei nem tudták kiszívni belőlük a tartást. Alinda elvette a rézdarabot, s a sötétben, a hidraulikus cső mögötti betonba mélyen belekarcolt egy apró, szabályos napkorongot – az emberség néma mementóját.