A megmaradt tartás

A munkaváltásjelző rekedt, fémes szirénája végre felvisított a csarnok felett, megszakítva a fogaskerekek végtelen kattogását. A tizenkettes padnál leállt a hajtókar, a szíj tehetetlenül megnyúlt. Alinda remegő térddel lépett le a vasállványról, a lábai alig tartották meg. A csarnok párás, fülledt levegőjében a megfáradt testek párája és az ózon szaga keveredett.
– Látod, megint túléltük – sziszegte a nagymama, miközben gépiesen letörölte az izzadságot az arcáról. A hangjában nem megkönnyebbülés volt, hanem egyfajta keserű düh. – De ez nem élet, Alinda. A gépek nemcsak a wattokat szívják ki belőlünk, hanem a tartást is.
Alinda mérgesen nézett az öregasszonyra. Puszta biológiai jelenlétük, az adagolt tápmassza és a számonkért fordulatszám között mi tette őket még emberré? Ha minden mozdulatuk a hálózat táplálására ment el, vajon maradt-e bennük valami, amit nem lehetett megmérni a falra szerelt műszerekkel?
A folyosó felé terelt tömegben János pillantása akadt meg Alindán. A fiú a szomszédos szektorból érkezett, a tenyerén a szíj dörzsölte sebek véres nyomaival. Nem szólt semmit, csak egy apró, szinte észrevehetetlen fejmozdulattal jelzett a lány felé, kezében a szűkös fejadagból félretett száraz szintetikus falattal.
– Hagyd őt – mordult rá a nagymama halk, vágó hangon, megmarkolva a lány könyökét. – Ha engedsz az érzéseidnek, elveszel. Itt csak az marad ember, aki nem felejti el, miért küzd a saját vérén belül.
Alinda kitépte magát a szoros fogásból. Tekintete visszatért a távolodó Őrszem-3 hideg, fém kontúrjára, majd János fáradt, de eleven szemére. A düh benne nem oltotta ki a szomjúságot a valódi létezés után: tudta, ha a fejadagért meg a fordulatszámért cserébe feladják a választás lehetőségét, akkor a kolónia már győzött.