A megmaradt örökség

L656 felkapott egy korrodált vascsövet, és egyetlen súlyos ütéssel szétzúzta a füstölgő doboz még szikrázó csatlakozóját. A maradék feszültség éles sercegéssel aludt ki, s a szervizalagút teljes sötétségbe borult. Csupán a távoli főjárat vészvillogóinak halvány, vöröses derengése szűrődött át a szellőzőrácsokon.
– Mozgás! A kettes szekció elosztója három percen belül automatikus riasztást küld – sziszegte L656, miközben a sziklafal melletti szűk vájat felé terelte őket.
Alinda görcsösen belékapaszkodott Nagymama kopott kabátujjába. A vaksötétben, a nyirkos falak között a lányt elárasztották a szüleiről őrzött foszlányok. Apját és anyját nyolc évvel ezelőtt emelték ki a lakószektorból, amikor a kolónia átszervezte a mélyszinti dinamók műszakjait. Azóta sem látta őket; a rendszer egyszerűen elnyelte a nevüket a létszámnyilvántartásban. Csak Nagymama maradt meg neki a családból, aki titokban elültette benne az egykori világ emlékét: a dédszülők történeteit a nyílt égről és a szabad szélről.
– Apád sem tehetett róla, hogy elvitték, de ő sem tűrte a pórázt – suttogta Nagymama Alinda fülébe, miközben gyors, botladozó léptekkel követték Jánost. – Benne is ott volt ez a szikra.
János elöl haladt, megperzselt karját a mellkasára szorítva. Még a derengésben is látszott, ahogy feszült tartása ellenére minden lépésnél megrándul az arca. Alinda érezte, hogy a családja elfojtott öröksége – a túlélésért vívott csendes makacsság – most rajta múlik. Ha a tisztogatók elfogják őket, a vérvonala végleg megszakad a kolónia gépezetében.
A vájat egy omladozó elágazáshoz ért. Előttük a régi elszívórendszer elrozsdásodott vaslépcsője vezetett felfelé, a lezárt L-szektor sötétjébe.