A megmaradás ára

A csoport némán haladt tovább a nyirkos falak mentén, maguk mögött hagyva János meleg tekintetét és a gőzvezetékek megnyugtató durrogását. Kovács sűrűn pillantgatott hátra, mintha attól tartana, hogy a G534-es lépteinek visszhangja elárulja őket az ellenőrző-pont kapujánál, ahol már halványan derengett a biztonsági pásztázók kékes fénye.
Alinda nem bírta tovább a fojtogató csendet. Megragadta a nagymama kirepedezett, jéghideg kezét, és dühösen, zihálva rántotta meg.
– Miért tetted ezt vele? – sziszegte, hangjában a tehetetlen düh és a félelem keveredett. – János csak segíteni akart. Ha még egymástól is megtagadjuk a meleget, akkor mi végre pedálozunk nap mint nap? Gépek akarunk lenni?
Az idős asszony hirtelen megállt, szinte beleremegett a fém padozat. Szigorú, megkeményedett tekintettel nézett le a lányra, de a szemében ott vibrált a fogság hetven évének minden keserűsége.
– Az ember nem a meleg szavaktól lesz ember, Alinda, hanem attól, hogy életben marad! – vágta rá fojtott, könyörtelen hangon. – Ha elkapnak minket egy szabálytalan érintésért, nem lesz, ki megőrizze a múltat. Az Őrszemeknek a mi fegyelmünk a fegyvere, de a túlélésünk a lázadásunk.
Kovács idegesen intett nekik, hogy maradjanak csendben, ahogy elérték az utolsó kanyart a zsilip előtt. A fejük felett zúgó transzformátorok hangja elnyelte a suttogásukat, de a feszültség tapintható maradt. Alinda elfordította a fejét, könnyeit lenyelve meredt a kódolt adásoktól lüktető L656-os terminálra. Kezdte megérteni a rideg igazságot, de a szíve még tiltakozott a mérésekbe szorított létezés ellen.