A kapuk előtti árnyék

Az ellenőrző-pont kivilágított folyosójának szélén, a nehéz gőzszelepek árnyékában hirtelen egy alak lépett elő. Kovács riadtan megtorpant, szaggatottan vette a levegőt, de a jövevény óvatosan felemelte a kezét. János volt az, a G534-es szektor egykori karbantartója, aki régóta a csőhálózat rejtett zugaiban mozgott. Tekintete azonnal az idős asszonyra szegeződött; a férfi szemében nem a megszokott gépies fásultság, hanem őszinte, féltő melegség derengett.
– Ismerem ezt az utat – mondta János halkan, és egy megviselt, hőszigetelt burkolatdarabot nyújtott a nagymama felé, hogy megóvja a falakból áradó nyirkos hidegtől. – Túl sokat gyalogoltál már ebben a szintben. Engedd, hogy segítsek a rácsig.
A nagymama mozdulatlanná dermedt. Bár a szeme sarkában egy pillanatra megenyhült a szigor, azonnal kihúzta magát, és elutasítóan visszalökte a szigetelőanyagot. A kolónia szigorú szabályzata tiltotta a nem regisztrált személyes kapcsolatokat és az engedély nélküli támogatást; az ilyen gesztusokért mindkettőjükre elzárás várt volna.
– Húzódj vissza, G534-es! – szólt a nagymama rideg, parancsoló hangon, bár a hangja szinte észrevehetetlenül megremegett. – Nem kértünk kíséretet, és nem szegjük meg az előírásokat. Menj a saját posztodra, mielőtt az Őrszemek érzékelői bemérik a hőjeledet!
Alinda riadtan nézett kettejükre, s a pislákoló fényben észrevette, ahogy a nagymama ujjai görcsösen összeszorulnak. A lány pontosan érezte: az idős asszony szigorú szavai mögött nem megvetés, hanem a féltés elfojtott melege húzódott meg. A nagymama régóta kedvelte a csendes, megbízható férfit, de a fojtogató törvények nem tűrték a gyengédséget. János megértően bólintott, majd hátralépett a csővezetékek sötétjébe, hogy biztosítsa a csoport haladását az ellenőrző-pont felé.