A falra írt idő

A kanyar túloldalán egy elfeledett elágazás nyújtott átmeneti menedéket. A fémrácsok rezonálása lassan elhalt – az Őrszemek járőre más irányba haladt tovább a csőhálózatban. Kovács megkönnyebbülten támaszkodott egy rozsdás teherbíró oszlopnak, de a szemében most először nem a puszta rettegés, hanem valami halvány, makacs szikra égett.
– Látod ezt a dátumot? – suttogta Alinda, felnyúlva az elszürkült falhoz. A vastag koromréteg alatt egy alig kivehető, vésésnek tűnő felirat állt: 2050. XI. 12.
A nagymama óvatosan odalépett a lány mellé, és meleg kézzel megsimogatta a hideg, nyirkos betont. Generációk nőttek fel a csővezetékek fojtogató csendjében azóta, hogy az első családokat leszorították ide, a dinamók világába. A kolónia falai között nevelkedett gyermekek számára ez a szűk alagút jelentette az egyetlen ismert otthont, és már el sem tudták képzelni, milyen lehetett az élet az örökölt fogság előtt.
– Anyám még mesélt a nagyapádról – mondta a nagymama gyengéden, s hangjában a régi idők elfeledett melege rezdült meg. – Amikor odalent minden sötétbe borult, ők ketten nem a gépek ütemére szerették egymást, hanem arra a hitre, hogy a fény nem csupán áram, hanem lélek. Nem a wattok tartanak minket embernek, Alinda, hanem a megőrzött gyengédség.
Alinda mellkasát különös melegség járta át. Az L656-os jel most már nem puszta kód volt számára, hanem a jövő ígérete. Óvatosan megindultak az ellenőrző-pont világosodó járata felé.