A fém rácsok emléke

Kovács lépett először a kéken vibráló fénysávba. A letapogató lassan kúszott végig a vállán, megvilágítva a fáradtságtól beesett arcát. Alinda érezte, ahogy a nagymama ujjai görcsösen rászorulnak a csuklójára, mintha a saját testével akarná leárnyékolni a lányt. Ebben a feszült pillanatban az idős asszony zsebéből halk, fémes koccanás hallatszott: egy apró, sárgásvörös réztekercs, egy darabka a régi világból, amit még 2050-ben mentettek ki a romok közül, s amit tilos volt birtokolni.
Az ellenőrző-pont mögött álló Őrszem lassan megfordult. Sisakjának sötét plexijén tükröződött a folyosó mocskos neonfénye. Alinda visszatartotta a lélegzetét. Számára a világ mindig is ebből a nyirkos acélketrecből állt, nem ismert mást, csak a pedálok monoton kattogását és a generátorok zúgását. A nagymama történetei a végtelen, kék égről és a szabadon áramló levegőről olyanok voltak, mint a mesék, amiket a felejtés ellen találtak ki.
– Azonosítók – recsegte az Őrszem gépies hangja, miközben a kezét a fegyvere szíjára tette.
Kovács remegő kézzel nyújtotta át a munkalapokat, miközben igyekezett eltakarni a nagymama kabátjának lógó zsebét. A levegő nehéz volt az ózontól és a fojtogató gőztől. Alinda a sarokban pislákoló L656-os terminálra meredt; a kijelzőn futó kódsorok jelentették az egyetlen jövőt, amit el tudott képzelni. Ha most lebuknak a tiltott tekerccsel, a fülke-14 helyett a fagyos-kamra mélye vár rájuk, ahol az embert végleg csak energiává és adatokká bontják le.
Végül a letapogató zöldre váltott. Az Őrszem egykedvűen bólintott, és intett, hogy lépjenek be a zsilipen túl elterülő folyosóra. Ahogy átléptek a küszöbön, a nagymama megkönnyebbülten sóhajtott fel, de a szemében ott vibrált a keserű felismerés: a túlélés ára az, hogy minden nap egy kicsit többet felejtenek el abból, amik egykor voltak.