A Feszültség Szikrája

A zsilip utáni folyosó levegője sem volt tisztább, csak a neonfény tűnt halványabbnak. Alinda nem szólt egy szót sem, de a teste szikrázott a dühből, ami a letapogató fénysáv alatt gyűlt össze benne. A nagymama megkönnyebbülése rövid életű volt, ahogy érezte a lány néma szemrehányását. Kovács előbbre lépett, mintha el akarná vágni a köztük lévő feszültséget, de a mozdulata erőtlennek bizonyult.
– Miért utasítottad vissza János segítségét? – Alinda hangja csendes volt, de pengéje élesebb a fojtogató ózonnál. A szavak hirtelen, váratlanul törtek fel belőle, mintha egy beragadt szelepet nyitottak volna ki. – Ezt is megúszhattuk volna! Nem kellett volna reszketniük, hogy mikor kapnak el minket a régi tekercs miatt!
A nagymama arca megkeményedett, szeme a folyosó távoli, homályos végébe révedt. – Szabályok vannak, Alinda. Azokat be kell tartani. Ha János… ha ő segít, azzal mindannyian veszélybe kerülünk. A kolónia rendje… az tart minket életben.
– És mi van azzal, ami bennünk él? – vágott vissza Alinda, hangjában a generációk felgyülemlett frusztrációja. – Azokkal az emlékekkel, amikről mesélsz? A szabadságról? A szabályok nem óvnak meg attól, hogy elfelejtsük, kik vagyunk valójában! Ez nem élet, nagyi, csak egy lassú elmúlás, pedálozva a gépeknek!
Kovács felhorkant, de a tekintete gyorsan a falra siklott, mintha tartana attól, hogy az is hallja Alinda szavait. A nagymama megrázta a fejét, de a lány szavai mélyen megérintették. A fájdalom és a keserűség új szikrája gyulladt meg benne, miközben tudta, hogy Alinda kérdése nemcsak neki szólt, hanem mindenkihez, aki a kolónia rácsai mögött élt, kétségbeesetten keresve az emberi méltóság morzsáit a gépies rendben.