A megcsapolt kupola

A felfelé mutató nyíl egy rozoga vaslétrához vezetett, ami úgy nyikorgott János súlya alatt, mintha a kolónia teljes bürokráciája tiltakozna a mászás ellen. Alinda követte, szorosan markolva a sárga sálat, ami ebben a szürkeségben úgy festett, mint egy darabka elkobzott engedély a boldogságra. János feszülten figyelte a felettük lévő rácsot, ahol a porréteg vastagságából ítélve utoljára talán a nagy világégés előtt járt humán egység.
– Ha fent vagyunk, óvatosan. Az Őrszemek nem a humorukról híresek, pláne ha valaki a „napfény örököseinek” nevezi magát egy olyan helyen, ahol a D-vitamint is havi fejadagban mérik – suttogta János, miközben félretolt egy gyanúsan laza szellőzőrácsot.
Kifejezetten kellemetlen, száraz meleg áradt ki a résen. Ez a járat közvetlenül az egykori kupola alatti gyűjtőcsövekhez vezetett. Itt, a generátoregység feletti holttérben suttogtak anno azokról a lázadókról, akik szerint a fény nem a gépek kiváltsága, hanem alanyi jogon járna a pedáltekerőknek is. Az Őrszemek persze gyorsan átnevezték ezt a nézetet „szabotázsnak”, és a napfény örököseit módszeresen átirányították a sötétebb akkumulátortöltő részlegekre.
Alinda átbújt a nyíláson, és tüsszentett egyet a mindent elborító koromtól. – Ha mi vagyunk az örökösök, akkor elég rossz állapotban lévő ingatlant kaptunk – jegyezte meg halk daccal, miközben megigazította a sárga sálat a nyakán, ami a sötétben szinte világított. A távolból nehéz, ritmikus fémcsattanások hallatszottak: az Őrszemek nehézkes járőre közeledett a szomszédos szektor felől, dühös kattogással jelezve, hogy a hálózat túlterheltsége miatt ma sincs engedmény a pihenőidőből.