A lüktető kollektor

Kovács intésére átsurrantak a szűk járatból a régi kollektorok sötét előcsarnokába. Itt a levegő nehéz volt és savanykás: a több évtizedes fémcsövek felületén még mindig ott csapódott ki a szintetikus massza meg az elhasznált emberi verejték szaga.
– Nézzétek az energiamérőket – suttogta János, és a falba süllyesztett rozsdás műszerre mutatott. A mutató lassan, nehézkesen remegett a vörös mező határán. – A Kolónia nem a gépekből nyeri az igazi erőt, hanem belőlünk. Minden egyes wattért egy szívveréssel, egy meglazult ízülettel fizetünk a pedálok mögött.
Alinda megérintette a hideg rezet. Eszébe jutott, ahogy a Nagymama keze esténként remegett a fáradtságtól, amikor a napi adag híg masszát kanalazta. A gépezet nem csupán áramot követelt; lassan felőrölt minden izmot és csontot, mintha a kolónia lakói maguk lennének a bioüzemanyag.
– Ha itt átvágjuk a fővezetéket – folytatta Kovács, miközben kipattintotta a kollektor szervizpaneljét –, a generátorok leállnak. A hálózat kénytelen lesz a belső tartalékra váltani, és abban a pár percben a csarnok világítása is kiesik.
János előhúzta az élesre fent csípőfogót. Tudta, hogy nincs visszaút: az emberi energiára éhes rendszert most a saját testük erejével fogják megállítani.