A lezárt szektor kapujában

Alinda dühösen rúgta át magát a szűk rácson, fittyet hányva a fém perem éles karcolásaira. Elege volt a csöndes lapításból, és legfőképpen Nagymama állandó, gyáva intintéseiből. Az öregasszony a C-szektor biztonságos sötétjét hajtogatta nap mint nap: maradjon veszteg, ne keressen bajt, és felejtse el az L-szektor körüli veszedelmeket. De Alinda nem azért nevelkedett a kolónia fojtogató gőzében, hogy a nagymamája szorongásai miatt rohadjon le egy nyirkos csőben.
– Lassíts már, a rendszer éber! – sziszegte János mögötte, amint megragadta a lány ingujját, de Alinda vadul elrántotta a vállát.
– Nem fogok lapítani! Te félsz, én meg meglépem! – csattant fel élesen, mit sem törődve azzal, hogy hangja végigvisszhangzott a szűk járaton.
Ahogy kitört az L-szektor elválasztó zsilipjéhez, a levegő hirtelen megtelt az ózon édeskés szagával. Alinda vakmerően, a józan észnek fittyet hányva viharzott a főátjáró felé, hirtelen mozdulataival felverve a folyosó porát. A meggondolatlan rohanás azonnal működésbe hozta a csapdát.
Két súlyos fémtest lendült elő a mennyezeti fülkékből. Az Őrszemek vörös keresőfényei éles ívben söpörtek végig az alagúton, telibe találva Alinda alakját. A gépi mechanika félelmetes kattanással élesítette a bénító impulzusokat, végleg elállva az L-szektorba vezető egyetlen utat.