A zöld fű ára

János nem vesztegette az időt szentimentális merengésre, főleg mert a távolból hallatszó gépies zümmögés meglehetősen hasonlított egy dühös fém-darázs közeledésére. A csatorna szűk kanyarulatában egy rozsdás, a 2030-as évekből itt felejtett szervizajtó állta útjukat, amin egy fakó műanyag tábla még büszkén hirdette: „Légkondicionált tárgyaló – Dohányozni tilos!”.
– Szóval a nagymamád szerint a fű magától nőtt ki a földből? Költségvetés és pedálhajtás nélkül? – kérdezte János, miközben egy elhasznált csavarkulccsal feszítette a szoruló reteszt. – A mostani vezetőség ezt biztosan minősíthetetlen erőforrás-pazarlásnak könyvelte volna el.
Alinda halk kuncogással feszült neki a kar elfordításának. – És állítólag ingyen volt a napsütés is. Bár nagyi szerint a fűre rá sem lehetett lépni bizonyos helyeken, mert egy egyenruhás parkőr azonnal rádszólt.
– Látod, az Őrszemek ősei már akkor is ott somfordáltak – morogta János, amikor a fém retesz végre megereszkedett egy tiltakozó nyikorgással.
Az ajtó mögött természetesen nem tárgyaló fogadta őket, hanem az L-lakószektor felső szellőzőaknája. A cső belső falán valaki régen egy elfeledett karcolatot hagyott: egy egyszerű naptárat, amin minden egyes naphoz egy mosolygó napocskát rajzoltak. Egy szabad emlék a szintetikus massza előtti időkből, amit a rendszeres karbantartó tisztítások valahogy elkerültek.
– Na, innen nincs visszaút – intett János Alindának, hogy bújon át a résen. – Remélem, a családi mesékben volt szó arról is, hogyan kell kijátszani egy szektorközi nyomásérzékelőt, mert a következő sarkon a rendszer már aligha lesz vevő a zöld fűről szóló anekdotákra.