A megőrzött arcok

János intett, majd bekormányozta Alindát a szűk, elágazó klímacsatorna alá, ahol a rozsdás rácsok mögött már biztonságosabbnak tűnt a levegő. A járat sötétjében a lány hátát a hideg lemeznek támasztotta, de a mellkasában forróság hullámzott. A szellőzőből áradó huzat magával hozta a felhalmozott por szagát, mégis szabadabbnak érződött, mint a szigorú lakócellák világa.
– Apám is erre járt egykor – szólalt meg Alinda halkan, miközben tekintetével a sötétséget pásztázta. – Amikor még kicsi voltam, mielőtt áthelyezték volna a dinamócsarnok alsó szintjére. A nagymama mindig azt mondta, a mi családunk sosem felejtett. Anyám a szekrény mögötti falba karcolta a születési dátumainkat, a nagymama pedig emlékezett a zöld fű illatára, amit még az ő szüleitől hallott.
János óvatosan megérintette a lány ujjait. A lámpák tompa fénye alig érte el őket, de Alinda szemében meglátta azt a törhetetlen tüzet, amit a kolónia gépi szürkesége sem tudott kioltani. Három generáció szorongott a kis cellájukban, egymás óvó melegébe kapaszkodva: a nagymama a régi mesékkel, az anyja a szótlan kitartásával, és ő maga, aki most végre lépni mert.
– Nem vagy egyedül, Alinda – suttogta János. – A családod emlékei most rajtad keresztül élednek újjá.
A távolban megszólalt egy gépies zümmögés, figyelmeztetve őket a kinti veszélyre, de Alinda kihúzta magát. Már nem csak maga miatt ment előre.