A falak válasza

A szervizalagút nyirkos falai között csak a megfeszült légzésük hallatszott. János visszahúzta Alindát egy vastag gőzcső mögé, ahol a hőség majdnem elfedte a testük hőjelét. A távolból még felperdült a szállítókocsi fémes zaja, ahogy az Őrszem elszállította L656 maradványait.
– Látták? – suttogta Alinda, és a kezét a szájához szorította. – A fényeket... a három villanást?
– Meglátták – felelte János halkan, miközben a fémburkolatra tapasztotta a tenyerét. – A lakószektorban nem vakok az emberek. Tudják, mit jelent.
Pár pillanattal később a vastag szellőzőcső felől apró, fémes rezgés futott végig a járaton. Három tiszta, ritmikus kopogás koppant a falban: kopp... kopp... kopp. Valaki az L-szektor sötétjéből válaszolt az átkötésre. A néma engedetlenség kódja végigmorzsolódott a kolónia vascsontjain.
– A nagymama mindig mondta... – törte meg a csendet Alinda, s hangjában felderengt egy pillanatra a tiltott emlék. – A mesékben a napfényt nem lehetett elreteszelni. Ha valahol rés nyílik, a fény utat talál.
– L656 sem hiába halt meg, Alinda. A gépek azt hiszik, kijátszottak minket, de az L-szektor most ébred – nézett rá János komolyan. – Nem állhatunk meg. Ha észreveszik az átkötést, ránk vadásznak.
Alinda megbólintotta a fejét, és szorosabban húzta magára a kopott munkászubbonyt. A fémcsőből érkező válaszkoppanások reményt leheltek a szívébe; tudta, hogy a lázadás apró szikrája már elkapta a száraz anyagot.