A légiós árnyéka — más fényben

Mielőtt a vakító ív kisült volna, egy vaskos kéz csapódott az alagút oldalfalába épített szervizkapcsolóra. A vörös fénysugarak vibrálva megbicsaklottak, majd a mennyezeti géptestek halk berregéssel visszahúzódtak a fülkéikbe. A porzó homályból egy szikár, szőrös karú alak lépett elő, akit alig két napja utaltak ki az L-szektor széli cellájába: az új lakó.
– Mozgás, kölykök! – horkant fel a férfi, és egyetlen rántással beszívta őket a szűk átjáró mögötti biztonsági résbe. – Az idegen légióban megtanultam, hogyan kell vakítani az ilyen ócska szenzorokat.
– Ki… ki vagy te? – zihálta Alinda, miközben a hátát a hideg betonalapnak vetette. Szíve hevesen kalapált, lába remegett a halálos közelségtől.
– Nem számít – sziszegte János, hátrálva a lezárt rácstól. – Észrevettek! Végünk van!
Az új lakó megvetően kiköpött a fémrácsra. Nem törődött János pánikjával, sem az átjáró felett gyülekező őrszemek távoli zúgásával. Bőre mély vágásokat őrzött, tekintete a peremvidéki harcok keménységét tükrözte.
– A közös képviselőtök úgyis eladna benneteket egy adag tiszta vízért – morogta az új jövevény, miközben egy elhasznált dróttal áthidalta a relét. – De velem nem bír el az a bürata. Légiós voltam, nem pedálozós rabszolga.
Alinda megszorította János karját. A férfi magabiztos nyersesége reményt keltett, de a nyomukban lévő veszély közelebb ért, mint valaha.