A lemerülő erőforrás

A vastag gőzcsövek mögül egy hirtelen nesz riasztotta meg őket. Egy kuporgó alak húzódott meg az elágazás sötét szegletében: L656 volt az, a kettes üzemegység egykori karbantartója, akinek remegő kezeiben még ott sárgállott a tiltott zseblámpa roncsa. Arca a rettegéstől torzult el, fogai koccanása ritmust adott a csöpögő kondenzvíznek.
– Lezárták. Mindent lezártak odalenn – suttogta fojtottan L656. – A tisztítók már a szivattyúházban vannak. Ha továbbmentek, egyenesen a karjaikba sétáltok.
János a sötét falnak támaszkodott, ujjai a zsebében lévő szerszámokra záródtak. A szabotált elosztódoboz füstje idáig már nem ért el, de a feszültségcsökkenés zúgása még mindig vibrált a fémfalakon. Nem volt visszaút. Ha megfordulnak, a tiszti őrjáratok azonnal kiszűrik őket a megmaradt hálózati adatok alapján.
A Nagymama lassan lecsúszott a vizes vasrácsra. Lélegzete sípolva tört elő a tüdejéből, kezével az oldalát szorította, ahol a régi, beültetett szívritmus-szabályozó fémháza lüktetett a bőre alatt. Az elhasznált akkumulátor már nem bírta a hajszát.
– Menjetek nélkülem – mondta az idős asszony, hangjában nem volt félelem, csak mérhetetlen fáradtság. – Alinda, a gombot tartsd meg. Vigyázz rá.
– Nem hagyunk itt – suttogta Alinda, és megragadta a Nagymama hideg csuklóját. De tudta, hogy a döntés elkerülhetetlen: a kolónia törvényei szerint az elhasznált testeknek nincs helyük a menekülési útvonalakon. János a sötét járat mélye felé nézett, ahol a szivattyúk fémes moraja jelezte a közeledő tisztítóegységeket.