A vászonba varrt múlt

János óvatosan lefelé ereszkedett a rozsdás hágcsón, cipője talpa fémesen koccant a fokokon. A sötét függőleges akna falából szivárgó kondenzvíz hideg cseppjei a nyakába hullottak. Alinda követte őt, egyik kezével a felette lassan és nehezen mozgó Nagymama bizonytalan lépteit támogatva. A kislány ujjaiba belehasított a fém hidege, de nem engedett; apja emléke élt benne, aki ugyanígy tartotta őt gyerekkorában, mielőtt a hármas szektor egyik javítómunkájánál örökre elnyelte volna a gépház.
– Vigyázz a lépésre, kislányom – suttogta a Nagymama, hangja alig volt több a csövekben áramló gőz sziszegésénél. – Apádnak is mindig sietnie kellett. Az ő anyja, az én lányom, még hitt abban, hogy a név kötelez. Alinda, te nem vagy azonos egy számmal a nyilvántartásban.
A sötétben a Nagymama szabad kezével a ruhája alá nyúlt, és ujjai hegyével megérintette a durva vászonba varrt kis fémdarabot. Egy kopott réz gomb volt az, az egyetlen tárgy, ami Alinda nagyapjának egykori egyenruhájából maradt, amikor még létezett az L-lakószektoron kívüli világ, és az emberek nemcsak a dinamóknak éltek. Ez a gomb nem létezhetett volna a kolónia szigorú leltára szerint; minden fémet be kellett olvasztani a karbantartáshoz.
János megállt egy tágasabb elágazásnál, ahol a csővezetékek vastag, lüktető kötegekké fonódtak össze. A tenyérnyi helyen végre megállhattak egy pillanatra. Alinda a Nagymama mellkasára hajtotta a fejet, hallgatva az idős asszony szívverését, amely ugyanolyan fáradtan, de konokul zakatolt, mint a mélyben dolgozó gépek. A családjuk generációk óta fizetett a testével a túlélésért, de ez a makacs, tiltott melegség mégis összekötötte őket, dacolva a kolónia rideg áramköreivel.