A hús áramköre

A fülke nyirkos betonpadlóján megnyúló árnyak lassan egybemosódtak a teljes sötétséggel. János a falnak dőlt, tüdeje sípolva küzdött a nehéz, ózon- és porszagú levegőért. A feszültségcsökkenés nemcsak a lámpákat oltotta ki, hanem a szellőzést is leállította. Alinda szorosan a Nagymama mellé húzódott, a sötétben csak a lány szapora zihálása és az idős asszony ízületeinek száraz ropogása hallatszott. A menekülés során elhasznált kalóriák hiánya most mardosó nehézségként telepedett a tagjaikra. A kolónia rideg törvénye szerint a test nem volt más, mint egy rossz hatásfokú akkumulátor: amit nem pedáloztak le a dinamóteremben, azt a szökés felemésztette.
– Halljátok? – suttogta Alinda, hangjában a fizikai kimerültség tompa remegésével.
A mélyből, a fém rácsokon át egy távoli, ütemes lüktetés kúszott feléjük. A szomszédos szektorok dinamói magasabb fordulatszámra kapcsoltak. János pontosan tudta, mit jelent ez: a kiesett hálózati szakaszt a központ automatikusan átterhelte a még működő egységekre. Valahol odalenn a többi munkás most kettőzött erővel taposta a vasat, a saját izmaik melegét áldozva fel azért, hogy a rendszer életben maradjon. Minden egyes, sötétben töltött másodpercükért mások fizettek a húsukkal.
– Nem maradhatunk itt – mondta János, miközben megpróbálta felállítani elnehezült testét. Minden porcikája tiltakozott a mozgás ellen, mintha a gravitáció hirtelen megháromszorozódott volna.
A Nagymama reszkető kézzel kapaszkodott a vállába. A bőre hideg volt, mint az akna fala. Az emberi test melege itt a legdrágább valuta volt, amit a fém fülke mohón szippantott magába. El kellett indulniuk a mélyebb járatok felé, mielőtt a belső tüzük teljesen kialudna.