A zárlat jótékony homálya

A zsilip alján János azonnal az elosztódoboz felé vette az irányt. A rozsdás fémfedél mögött a hálózat úgy festett, mint egy tál túlfőtt szintetikus tészta, amit valaki feszültség alá helyezett. A kolónia hálózata már a szabotázs nélkül is a végelgyengülés határán egyensúlyozott; a lakók állandóan illegális fűtőszálakat kötöttek a rendszerre, hogy ne fagyjanak meg a pedálozás után.
– Ha ezt itt elvágom – mutatott János egy gyanúsan vibráló, kék kábelre –, a tisztítók hőkamerái tíz szektorral arrébb fognak keresni minket. Vagy mind meghalunk áramütésben. Ötven-ötven százalék.
– Csak csináld – mormolta a Nagymama, miközben Alinda a hátát a hideg falnak vetve figyelte a sötét folyosót. – Otthon dr. Bordás András, a szektorfelelős már így is az ablakból üvöltene velünk a váltóáram megbecsüléséről, Fekete Zoltán meg a közös villanyszámláért akarná elvenni a fekvőhelyünket. Legalább itt ingyen van a sötétség.
János egy határozott mozdulattal megrántotta a főkapcsolót, majd egy darab dróttal áthidalta a biztonsági relét. A doboz dühösen felpisszent, kék szikrákat köpött a porba, majd a mélyből jövő tompa morajlással a járat teljes világítása kialudt. A hálózat feladta a harcot. A tisztítóegységek távoli kattogása hirtelen elhallgatott, ahogy az irányítórendszerük megzavarodott a hirtelen feszültségeséstől.
– Futás – suttogta János, és a vaksötétben Alinda kezét keresve elindult a legközelebbi, elhagyatott fülke felé. A hálózat túlterhelődött, és ebben a pillanatban ők voltak az egyetlenek, akik szabadon lélegeztek a néma sötétben.