A mélység lépcsői

A távoli, ritmikus kattogás – a tisztítóegységek közeledtét jelző fémhang – véget vetett a törékeny csendnek. János óvatosan kibújt az asszonyok öleléséből, feszülten a sötét folyosó felé fordítva fejét. A szellőzőnyílás rácsán át beszűrődő huzat megmozdította a port.
– Indulnunk kell. Közelednek – suttogta János, hangjában a fojtott sietség feszültségével. L656 titkos véséseit kereste a falon, a kopott, rozsdás csővezetéken futó párhuzamos karcolásokat, amelyek a mélyebb, lezárt szektorok felé mutatták az utat.
Alinda felsegítette a Nagymamát, akinek minden mozdulatát nehéz, szaggatott lélegzetvétel kísérte. A kolónia szigorú napirendje szerint ilyenkor már a fekvőhelyeken kellene lenniük, az energiacellák minimális fogyasztásra állítva. Itt, a tiltott zónában a saját testük energiáját égették minden felesleges lépéssel.
– A lábam... nem engedelmeskedik – suttogta az idős nő, ahogy elérték a mélybe vezető függőleges vaslétrát.
– Megtartom – felelte János, és Alinda felé nyújtotta a kezét. – Te lépj elé, Alinda. Egymásra támaszkodunk.
A sötét aknában a fém hidege marta a tenyerüket, de a lány érezte a felelősség hirtelen rászakadó súlyát. Nemcsak az életben maradás volt a tét, hanem az, hogy képesek-e megőrizni a méltóságukat egy olyan világban, amely csak számlálható egységként tekintett rájuk. Ahogy a Nagymama reszkető lábát a következő fokra irányította, Alinda ráébredt: az ember nem a hálózat parancsaitól válik azzá, ami, hanem az ilyen, kiszabott határokon túli döntésektől.