Egymásba kapaszkodó árnyak

A kékes szikra aludtával a sötétség még nehezebben nehezedett a járatra, mint azelőtt. János reszkető kézzel húzta vissza ujjait a még forró fémről, majd sürgető mozdulattal intett a két nőnek. Nem maradhattak az elosztódoboz közelében; a szabotázs miatti feszültségingadozás hamarosan odavonzhatta az automata tisztítóegységeket.
Pár száz lépéssel mélyebben, egy elfalazott szellőzőfülke szűk beugrójában álltak meg pihenni. A szűk helyen a testük melege óhatatlanul összeért. Alinda háta a nyirkos betonsorfalnak feszült, ujjai dideregve kulcsolódtak össze a kopott kabátja ujjában. János észrevette a lány rettegését. A fiú habozott egy pillanatig – a kolónia törvényei szerint a felesleges fizikai érintkezés puszta energiapazarlás volt –, azután mégis határozott, meleg mozdulattal Alinda hideg kézfejére simította a sajátját.
– Nem hagylak titeket cserben – suttogta János. A hangja karcos volt a portól, de a szavaiban nem a hálózat kimért fegyelme, hanem valódi, védekező gyengédség bujkált.
Alinda felnézett rá a homályban. A fiú szorításában először érezte meg azt a védelmező erőt, ami túlmutatott a járatok veszélyein. A félelem jeges szorítása egy pillanatra engedett a mellkasában, és ujjai óvatosan visszaszorították János kezét.
A Nagymama közelebb húzódott hozzájuk, és reszkető kezével lágyan átkarolta a fiatalok vállát.
– Régen… amikor még szabadon jártunk odafönt, az emberek így kapaszkodtak egymásba – suttogta az idős asszony, s tekintetéből egy pillanatra eltűnt a riadtság. – Nem a generátorok tartanak életben bennünket. Hanem ez a melegség.