A szívverés makacs ritmusa

János nem tágított. L656 rettegő suttogása ellenére közelebb lépett a rácson fekvő asszonyhoz, és durva tapintású, de végtelenül gyengéd kezeivel átkarolta a vállát. A szabályzat szerint a lemerülő, inaktív tagokat hátra kellett hagyni, hogy a maradék energia a munkaképeseket szolgálja, de János G534-et most nem az előírások vezérelték. Évek óta hordozta magában a fojtott vonzalmat az idős asszony iránt, akinek meséi a hajdani napfényről az egyetlen melegséget jelentették számára ebben a rideg fémvilágban.
– Állj fel – suttogta János feszülten, miközben tekintete találkozott a Nagymama fáradt szemével. – Nem vagy felesleges teher. Addig viszlek, amíg a saját szívem bírja.
– János... a kolónia nem így működik. Neked élned kell – suttogta vissza az asszony, és bár megpróbálta eltolni a férfit, reszkető ujjai mégis görcsösen kapaszkodtak a zubbonya durva szövetébe. Alinda látta ezt a rejtett mozdulatot, és a félelem mögött egy apró szikrányi remény gyúlt a szívében. Az ember nemcsak fogaskerék; több annál, amíg képes így érezni.
L656 idegesen pillantott a sötét, gőzölgő akna felé, ahonnan a tisztítók szivattyúinak fémes, ütemes dübörgése hallatszott. – Siessetek! Van egy szellőző, ami a hármas szektor étkezdéje mögé vezet. Ott még nincs lezárás.
János félkarral felsegítette a Nagymamát, átvetve az asszony törékeny testét a saját vállán. Alinda szorosan mögöttük lépkedett, kezével a zsebében lévő gombot szorítva, miközben elindultak a rozsdás vaslépcsőkön felfelé, a fojtogató mélységből a fenti, még lélegző járatok felé.