A lélek tartása

János feszülten átlökte őket a nehéz acélajtón, amely halkan kattanva záródott be mögöttük, kirekesztve az udvari zűrzavart. A generátoregység előtti szervizfolyosón meleg, olajszagú levegő fogadta őket, a távolban pedig mélyen morajlottak a hálózati elosztók.
– Ez az ember meggondolatlan – suttogta János, miközben a rácsok mögül kémlelte a fojtott zajokat. – Az Őrszemek nem felejtenek. Az ilyet hamar kiszelektálják.
– Nem meggondolatlan... bátorság volt benne – felelte Alinda halk, remegő hangon. L656 határozott tekintete és az elszántsága teljesen felkavarta a lányt. Lopakodva közelebb lépett a Nagymamához, hogy János ne hallja. – Láttad a szemét, Nagyi? Nem úgy nézett rájuk, mint egy gép.
– Halkan, kislányom – figyelmeztette a Nagymama, bár a tekintetében halvány melegség gyúlt. – A Kolónia az embert egyszerű alkatrésszé szűkíti. Pedálozunk, eszünk, alszunk. De amíg valaki képes szembeszállni a parancsszóval, vagy elfojtott melegséget érezni valaki iránt... addig nem halt meg benne az ember.
– De a szektorban tiltott az ilyesmi – suttogta Alinda elfehéredett ajakkal.
– Éppen ezért óvd meg magadban – simított végig az arcán az idős asszony. – János a biztonságunkért aggódik, de amit te érzel, az bizonyítja, hogy a fémfalak között is megmaradt a lelkünk.
János türelmetlenül intett nekik, hogy lépjenek be az elfeledett járatok homályába.