A lélegzet melege

A hőtároló cella halvány, sárgás parazsa lassan átjárta a nehéz posztót. A Nagymama megviselt arcvonásai kissé kisimultak, ahogy a csempészett melegség elérte a lábát. János kiegyenesedett, homlokáról letörölte a hideg verítéket, de nem vette le a szemét Alindáról. A lány megindultan lépett közelebb hozzá, suttogásuk alig volt hangosabb a fémcsövekben keringő hűtővíz morajánál.
– Ezért elvihetnek a sötét szektorba – mondta Alinda halkan, miközben ujjai önkéntelenül a zsebében lapuló kék zománctábla-darabkához tapadtak. A hideg fém érintése emlékeztette őt Kálmán ajándékára, a fenti világ elveszett szabadságára, de János jelenléte most valóságosabb volt minden távoli legendánál.
János elmosolyodott, de a szemei fáradtak maradtak. – Akkor vigyenek. De addig is élünk. – Finoman megérintette Alinda jéghideg kézfejét. Az érintés rövid volt, mégis elektromos feszültséggel teli a fojtogató hálókamra sötétjében. Ez a lopott pillanat többet ért minden hivatalos fejadagnál.
Kálmán kissé hátrébb lépett, tekintetével a folyosó torkolatát kémlelte, feszülten figyelve minden gyanús neszre. Tudta, hogy a kolónia nem tűri az ilyen önkényes életmentést; minden elpazarolt watt lopásnak minősült. Mégis, ahogy látta Alinda arcán a visszatérő életet, elöntötte valami makacs dac. János és Alinda egymás felé forduló alakja a rideg fémfalak között az egyetlen tiszta, emberi fénypont maradt ebben a föld alatti gépezetben.