A légiós düh

A fémágyak feletti zsilipajtó nehéz csikordulással vágódott ki, megtörve a Fülke-14 monoton zakatolását. Egy új alakot löktek be a párás, olajszagú terembe: a 84-es-alanyt. Ruhája szakadt volt, arcát mély, fagyás okozta hegek borították, és a szemeiben izzó düh azonnal feszültséget teremtett a kimerült pedálozók között. Nem úgy mozgott, mint aki megtört a kolónia fegyelme alatt; kiegyenesedett, és megvetően nézett végig a hajlott hátakon.
– Új erő a hálózatnak – morogta az őrszemek vezetője, a dühös Orszemb, miközben a vezérlőpult mögül figyelte az érkezőt. – Azonnal állj be a hármas dinamóhoz, különben megvonjuk a napi masszadagot!
A 84-es-alany elkeseredett gúnnyal köpött a rácsos padlóra. Nem mozdult a kijelölt pedál felé. Hangosan kijelentette, hogy ő az idegen légió külső portyázójaként szolgált a fagyott felszínen, és nem fogja a tüdejét kiköpni egy olyan hálózatért, amelyik lassanként mindenkit felemészt. Ez a nyílt engedetlenség azonnal megfagyasztotta a levegőt. Alinda és a Nagymama visszafojtott lélegzettel figyelték a férfi és az őr közötti feszültséget, miközben a többiek, köztük a halkabb őrszemek, furcsa, reménykedő várakozással néztek a lázadóra. Az új lakó érkezése felszította a parázst a fülke fojtogató sötétjében.